A márianosztrai kálvária története

1.”állomás”- fakeresztek

P. Dónyi Gellért prior, tartományi definitor működése idején, 1756. szeptember 7-dikén jelölték ki a Kálvária-hegyen a legjobb helyet a három hatalmas méretű  – középen a Megváltó, balra a gonosz, jobbra a megtérő lator – keresztnek. Egy hét múlva, a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén állították föl a tekintélyes, fából készült Szent Keresztet. P. Dónyi prior áldotta  meg hatalmas tömeg jelenlétében, akik  gyalogos zarándokként  érkeztek a környék falvaiból.  Egyúttal fallal vették körül, a megváltás szimbólumát, hogy a legelésző szarvasmarhák ne tegyenek benne kárt.

2. „állomás”: a remeteség

A Szent Kereszttől keletre  P.Szluha Demeter hitszónok  remeteként  jámbor és elszánt buzgalommal egy nyár alatt fölépített egy remeteházat. Lángoló szívvel, boldogan adta át az ünnepre fölépült házikót a konventnek. Ezzel a nosztrai pálos konvent lényegében létrehozta saját remeteségét. Hírlett egyébként a régi öregek elmondásából, hogy hajdan valóban állt itt egy kunyhó, amiben egy remete éldegélt.

A XVIII.században – a XI. és XIII. századhoz hasonlóan – örvendetes módon elterjedt a szerzetességnek ez az ősi ága. Az anakoréták, más néven remeték, Istennek szentelt életüket – szemben a közösségben élő szerzetesekkel –  egyedül, magányban töltötték, mint egykor az egyiptomi pusztaságban, a Théba mellett élő Remete Szent Pál, az első néven ismert remete.

 Az 1545 és 1563 között ülésező Tridentinum  rendelkezései lehetőséget biztosítottak erre az életformára. A remeték  számára püspöki engedély biztosította  szolgálatuk gyakorlását. Körükben a társadalom minden szabad állapotú – általában iskolázott – rétege képviseltette magát. Igen sokan voltak köztük harmadrendi ferencesek, bencések, egy-egy rendet elhagyó aposztaták, vagy éppen rendi elkötelezettség nélküliek. A remeték életük folyamán egyik remeteségből a másikba, vándoroltak. Természetesen a felügyeletet fölöttük az a plébános – Nosztra esetében a pálos konvent –, gyakorolta, ahol éppen éltek, szolgálatot teljesítettek. Beiktatásuk rendszerint ünnepélyes körülmények között, s mindenkor írásban történt. Amennyiben életmódjuk nem  volt megfelelő, megvonták tőlük az engedélyt, s ez esetben egyszerűen csavargókká váltak. Kötelezettségeiket az a püspök határozta meg, aki működésüket engedélyezte. .Az  előírt imákon kívül kötelesek voltak naponta Miatyánkot és Üdvözlégyet  imádkozniuk püspökükért és a remeteség patrónusáért. Vasárnaponként és az ünnepeken szentmisén kelletett részt venniök, kéthetente pedig gyónniok és áldozniok. A mulatozás tiltott volt számukra. A silány remeteöltözéken – gyakran zsákruha – kívül csak rózsafüzért hordtak. Fegyver nem lehetett náluk semmi szín alatt, mint ahogyan pénz sem három napnál hosszabb ideig. Megélhetésüket alamizsna biztosította, ennek gyűjtőterületét a remeteség létesítője határozta meg. A remeték a településektől távol eső kápolnákat, kálváriákat, szent kutakat  stb. őrizték és gondozták.

A nosztrai remeteségnek hamarosan lakója is lett  Helbay Jakab személyében. Tanult ember volt, elvégezte a gimnázium retorikai osztályát. 1748-ban, 36 évesen  vette föl a remeték sötét csuháját a pécsi székesegyház prepositusa, Fonyó Sándor előtt.  Miután elnyerte beleegyezését, benyújtotta kérelmét a ferencesek harmadrendjéhez,  s  Nedeczky István vikárius generális előtt fogadalmat tett. Ezután Rómába zarándokolt 1750-ben, s onnan érkezett erre a földre. Nem lehetetlen, hogy az egyik Rómában tanuló, s onnan hazatérő pálos szerzetes ajánlotta neki a börzsönyi remeteséget. A nosztrai konvent befogadta és beiktatta. A szentmiséken szorgalmasan ministrált, őrizte a kálvária fakeresztjeit, és  stációit. A Kóspallag-Zebegény-Szob- Damásd-Letkés-Ipolytölgyes által határolt területet jelölték ki számára alamizsna-gyűjtésre. Ebből tartotta fenn magát. Hosszú nosztrai szolgálata után, 1770. március 26-dikán szólította magához Teremtője, még aznap eltemették.

Jakab testvért a megüresedő remeteségben Malonyay Ignác váltotta föl. Az ő életén keresztül egyúttal  világosan körvonalazni látszik a remeték  működése. 1746-47 környékén a Nyitra megyei Mocsonokon (Esztergomi egyházmegye) töltötte újoncidejét, onnan a „zselizi remeteségbe vette magát, ahol 12 évet húzott ki. Ezt elhagyván, Pestre költözött s ott ezen életmódban 7 évet töltött el. Majd a márianosztrai remeteségbe költözött, melyet egy év múlva a vadkerti remetével cserélt föl. Kitöltvén itt 3 évet, a komáromi remeteségbe vonult, honnét 5 év múlva Isaszegre vándorolt át és itt 3 évig lakott.” Távoztával, 1771 után nem ismeretes ki volt a nosztrai remete.

A hűség okán meg kell jegyezni, hogy a kálvária kialakítása előtt is éltek már remeték a nosztrai konvent felügyelete alatt. A két néven ismert közül az  egyik, a kegyes életű  Bernát testvér  a ferences rend szigorúbb szerzetesi fegyelméhez ragaszkodó obszerváns ágához tartozott. Nem ismeretes honnan érkezett Nosztrára, de több,  mint három évig élt a kolostor árnyékában nagy alázatban és türelemben. Virrasztott a haldoklók és betegek felett 1727 kora őszén bekövetkezett haláláig. Nagy-nagy segítségére volt a nosztrai rezidenciának, hiszen az akkor itt élt  négy-öt szerzetes minden energiáját az épülő templommal kapcsolatos munkálatok kötötték le.

A másik följegyzett remete Hornyacsek Mihály volt. Története a Mihály név bűvöletében foglalható össze. Az esztergomi egyházmegyéhez tartozó Sasvár közelében, az Élesköviek Szent Jánosról nevezett birtokán született, bölcseletet és orvoslást tanult. Frivaisz Mihály, fölszentelt germanopoliszi püspök, esztergomi érseki helynök engedélyezte számára a remete-státuszt. A 25 éves, jámbor életet élő, alázatos életvitelű fiatalember 1745. szeptember 29-dikén, Szent Mihály főangyal ünnepén öltözött be a remeték fekete színű ruhájába P. Hávor Mihály pater provinciae előtt. A rendkívül közkedvelt és tehetséges fiatal remetét igen sok szóbeszéd is övezte, az egyháziak közül néhányan a sokoldalúságát szabadosságnak vélték. P.Koszik Pál prior – a konventtel egyetértésben –  a Nosztrától három óra járásra levő hajdani toronyaljai – amúgy Szent Mihályról nevezett –  pálos kolostor romjainál jelölte ki remeteségét.

De nemcsak Nosztrán éltek remeték, a nosztrai kolostor szerzetesei is voltak remeteségben időről időre az esztergomi Szent Család kápolna mellett. Főtisztelendő Malonyay Pál, cikádori apát, esztergomi kanonok 1724-ben keltezett végrendeletében esztergomi házát a hozzá tartozó rétekkel és szőlővel a nosztrai pálosokra hagyományozta. A donációt feltételekhez kötötte Malonyay kanonok. Ezek egyike, az általa alapított – az Esztergomból Dorog felé vezető út közelében fekvő – kápolna őrzése és gondozása  volt, amit szülei és a párkányi csatában elhalt hősök emlékére építtetett. A nosztrai kolostor esztergomi kápolnájának első pálos remetéje P. Hubinyi Elek volt. Jórészt persze nem a nosztrai pálosok közül kerültek ki a Szent Család kápolna melletti – a mai napig Remete-völgynek nevezett – remeteségben élő anakoréták, de ha valamiért üresedés következett be, egy-két nosztrai pálos költözött oda ideig-óráig.

A remete-létnek és a remeteségnek II. József rendelete vetett véget 1782-ben.

3. „állomás”: a 16 stáció

A nosztrai kálvária kialakításának következő állomása, P. Raffavics László priorsága alatt következett be, s P. Szluha Gellért és P. Kopecsek Péter szónokok  kegyességét dicséri.  Három évre az első kereszt fölállítása után, 1759-ben a  Szent Keresztre – nyilván az utak mentén elvétve még látható „pléh Krisztusok” mintájára – a Megváltó hasonmását készítették és helyezték el. Ugyancsak fölállították a két lator keresztjét. Bár a XVI. század közepétől a 14 stációs  keresztút kezdett általánosságban elterjedni, a nosztrai pálosok ettől eltérően,  a domb hajlatában, a három kereszthez  vivő út  jobb oldalán letűztek kilenc oszlopot a Megváltó szenvedéseinek emlékére, bal oldalon pedig hetet, ezek  a Hétfájdalmú Szűz lelkének misztériumát ábrázolták. A pléhre festett képek faoszlopokon álltak. Ez lehetett a környék első kálváriája, mert  hatalmas tömeg özönlött 1759. szeptember 14-dikén a Szent Kereszt fölmagasztalása ünnepére.  Az énekes ünnepi szentmisét Hentaller Pál nagybörzsönyi plébános mutatta be. Szokás szerint három nyelven mondták a szentbeszédet. Magyarul P. Senk Miklós, a konvent ellátásáért felelős prokurátor, szlovák nyelven P. Kopecsek Péter, s németül –valószínűleg a németajkú Nagybörzsönyből voltak a legtöbben – kivételesen a szentmisét celebráló Hentaller Pál. A szentmise után Hentaller atya vezette   a processziót a kálváriára, s megáldotta a képekkel ellátott stációkat. P. Kopecsek Péter pedig áldásban részesítette a jelenlevőket.

A nosztrai kálvária létrehozásával egyúttal megszűntek a nosztraiak nagymarosi gyalogos zarándoklatai. A nagymarosi templom a Szent Kereszt fölmagasztalása tiszteletére volt fölszentelve, s eladdig a hitszónokok évről-évre odavezették a népet e napon, mint például 1750-ben P. Bilniczky Anzelm, sőt a nagymarosi templombúcsú ünnepi szónokai is – magyar, szlovák, német nyelven –  rendszerint a nosztrai pálos atyák voltak. Mindez azonban nem jelentett törést sem Nagy András plébános – később pálos konfráter –, sem pedig utóda és a konvent közötti szeretetteljes kapcsolatban. 

4. „állomás”- az Öt Szent Seb Konfraternitás  és a kálvária

1760 után a két Szent Kereszt ünnep szervezését, s egyben a kálvária további fejlesztését  az Öt Szent Seb Konfraternitás, s ennek első elnöke P. Kopecsek Péter vállalta magára. Ünnepi szónoklatai, magánkezdeményezései rendkívül népszerűvé tették őt közel tíz éves nosztrai tartózkodása alatt nemcsak szerzetestársai, de a zarándokok körében is. Éber lelkipásztori szolgálata, a fiatalok oktatása, gondos gyakorlatai révén a nosztraiak részéről is maradéktalan megbecsülés övezte. Még nem volt 30 éves, amikor ünnepi szónokként Nosztrára került 1754 őszén – ugyan 1757/58-ban egy évig  Máriavölgyben volt szükség a szolgálatára -, de onnan már, előre lépve a szónoki ranglétrán, vasárnapi szónokként került vissza.   1763. májusában a rendi nagykáptalan döntése alapján Kézsmárkra helyezték ugyancsak vasárnapi szónoknak. Nemcsak ő távozott, hanem a nagy építkező és szervező P. Raffavics prior is, s helyette a teológia doktora, a Pécsről érkezett P. Mentler  Zsigmond vette át a konvent irányítását.

A kálváriát ma gyönyörű hársfasor szegélyezi, amit a XX.század elején telepíthettek, talán éppen a pálosok által ültetett kiöregedett hársfák helyére, emlékezve arra a hársfára, amit a hagyomány alapján Nagy Lajos ültetett. Mindenesetre a dombot a konvent rendszeresen megtisztítatta a vadon növő tüskés bokroktól, cserjétől, hogy növeljék a hely eleganciáját, s a nemes bükk és hársfák fejlődése kiteljesedjék.

A kálvária népszerűségét mi sem dicséri jobban, mint az a tény, hogy az Irgalmas Jézus Öt Szent Sebéről elnevezett konfraternitás engedélyezésével és privilégiumaival egyidejűleg a Szentszék 100 nap búcsút engedélyezett mindazok számára, akik a kálváriát végigimádkozták. A Szent Kereszt fölmagasztalása ünnepén pedig teljes búcsút nyerhettek a zarándokok, ez lévén a  konfraternitás egyik ünnepe.

Ennek nyomán a század hatvanas éveiben fokozódott az érdeklődés az Öt Szent Seb Konfraternitás két ünnepe iránt. 1763. május 3-dikán, a Szent Kereszt megtalálásának ünnepén kivonult a váci kanonoki szeminárium a tanárokkal együtt, de jelen volt az ünnepi szentmisén a környékre bekvártélyozott katonaság is. Azokban a hetekben köttetett meg ugyanis az osztrák örökösödési háborút követő, 1756 és 1763 között lezajló ún. revans háborút lezáró béke. A háborút  Mária Terézia indította II. Frigyes  porosz király ellen az 1740-48 közötti örökösödési háborúban elvesztett Szilézia visszaszerzéséért. Tegyük hozzá: eredménytelenül. A hosszúra nyúlt háborús időszak után a veteránok hálás szívvel mondtak köszönetet életükért.

A részvétel és a szentgyónásra jelentkezők számra oly nagy volt évről évre, hogy a környék papjain kívül a Marianus ferences rendtartomány esztergomi Szent Anna rendházának szerzetesei  siettek a nosztrai pálosok segítségére lenni a gyóntatásban. Megjegyzendő, hogy  Szent Ferenc rendjének az Üdvözítőről elnevezett (Salvatoriánus) tartománya váci rendházának szerzetesei is visszatérő vendégei és segítői voltak a nagyobb ünnepeken a konventnek, ritkábban a  Szent Kereszt föltalálásának ünnepén, lévén, hogy ez volt az  egyik legnagyobb ünnepük. A váci ferences templom és rendház ugyanis ezt a titulust viselte, viseli. 1719. május 3-dikán iktatta be őket Althann Mihály Frigyes  bíboros, váci főpásztor.

A rendkívüli népszerűség kegyes perselyadományokat eredményezett, amit a konfraternitás a konventtől elkülönítve kezelt. A rendtartomány mindenkori prokurátorának adták át az így befolyt összeget, aki különböző befektetésekben próbálta azokat többé-kevésbé sikeresen kamatoztatni. A kamatokból gyönyörű fehér kazulát csináltattak, amire az Öt Szent Seb oltárkép vázlatos rajzát hímeztették. Vörös palást egészítette ki az öltözetet, ezt viselték a konfraternitás tagjai az ünnepi szentmiséken, és a kálváriára vonulván. A konfraternitás külön pénztára fedezte továbbá az ünnepi alkalmakat követő szeretetvendégséget is.

5. „állomás” – Szent Sír –Sziklasír kápolna

A bevételek és kamataik 1771-re a kálvária átalakítását eredményezték. A fakereszteket, és stációkat az időjárás viszontagságainak ellenállóbb  anyaggal cserélték föl. A Szent kereszt megtalálásának ünnepe utáni vasárnapon (május 6-dikán) P. Gyöngyösy Gergely prior hatalmas tömeg jelenlétében letette  az Úr Krisztus és a két lator kőkeresztjének, valamint ezektől lejjebb, a domboldalon a Szent Sír kápolna alapkövét. A váci egyházmegyében foglalkoztatott Rizzardi nevű szobrászt bíztak meg a keresztek elkészítésével. Szeptemberre, a Felmagasztalás ünnepe előtti héten lettek készen a keresztek, s akkorra födték be a Szent Sír kápolnát is. A megindítóan szép kápolnában  szarkofágidomú oltárra helyezték a keresztről levett Üdvözítő kőszobrát.

Soha eladdig annyi zarándok nem érkezett, mint a szeptember 14-dikei ünnepi alkalomra! A hívek plébániánként , rendezett sorokban vonult a templomtól a Kálvária-hegyre .A menet élén haladtak a konfraternitás vörös lepelbe burkolózott tagjai P. Gyöngyösy Gergely prior vezetésével, aki fölérve megáldotta a szobrokat. A magyar nyelvű szentbeszédet Táncos Imre kőhídgyarmati (ma: Kamenny Most, Szlovákia) plébános még a templomban elmondta. A szlovák nyelvűt szónoklat a Szent Sír kápolnánál hangzott el P. Balsán Mór rendi ünnepi szónok előadásában, míg a német nyelvű szentbeszéd színhelye – szokott módon – a kolostort övező vastag falakon kívüli Szent Borbála kápolna volt a körmenet befejező aktusaként. Németül rendszerint egy novícius prédikált, nem volt ez másként ebben az esetben sem, Fr. Simon Konrád kapta a megbízatást. (Fogadalmazása valamilyen oknál fogva elmaradt.)

Ettől az évtől kezdve rendszeressé vált a körmenet a templom és a kálvária között a Szent Kereszt ünnepeken. 1772. május 3-dikán P. Gyöngyösy prior celebrálta az énekes ünnepi szentmisét, s  ugyancsak ő vezette a körmenetet a kálváriára. Miután a prior atya római szertartás szerint megáldotta az immár  berendezett kápolnát, az Esztergomból érkezett ferences gvardián atya mutatott be itt szentmisét. Ezzel még a szentmisék sora nem fejeződött be, mert visszatérvén a templomba, Fekete József párkányi plébános a nap harmadik szentmiséjét énekelte a pálos atyákkal együtt. A magyar és szlovák nyelvű  szentbeszédet  a gvardián atyával érkező két ferences szerzetes mondta, németül – a szokástól eltérően – fölszentelt szerzetes,  P. Arnold Antal prédikált. Az ünnepi szertartássorozaton részt vett Galgóczi Imre ipolytölgyesi plébános is.

A történet érdekességét az adja, hogy két héttel a májusi ünnep előtt, április 19-dikén  volt húsvét. A nagyheti szertartások részeként történhetett a Korpusz  elhelyezése a Szent Sírban még hozzá Nagy István esztergomi kanonok,  prefektus jelenlétében, aki hivatalos ügyeket intézendő – a konvent nosztrai birtokával határos Szob, Damásd és Letkés az esztergomi káptalan birtokai voltak – tartózkodott Nosztrán. Nagy kanonok megáldotta az oltárt és a sírt, még szentmisét is bemutatott a Feltámadás ünnepére elkészült kápolnában. A kápolna ilyeténképpen kétszeres áldásban részesült. (Főtisztelendő Nagy István kanonokra lenyűgöző hatást gyakorolt Nosztra, még ugyanebben az évben visszatért, hogy Nagyboldogasszony ünnepén énekes szentmisét mutasson be Gévay Jakab nagybörzsönyi plébános asszisztenciájával, s ezen túl is igen sok ügyben volt a konvent segítségére.)

A következő év Szent Kereszt ünnepei – ha lehet fokozni – túlszárnyalta látogatottságban az eddigieket. Már május 2-dikán annyi zarándok érkezett, hogy a váci ferences rendházból érkezett P. Dávid  már aznap este elkezdte a gyóntatást. Még a vigílián megérkezett  Nozdroviczky Kristóf szobi plébános  és  – szintén  ferences –  káplánja  segítségként. Másnap énekes ünnepi szentmisét Gévay Jakab esperes, nagybörzsönyi plébános mutatta be Nozdroviczky atya asszisztenciájával. De jelen volt Kocznár János, a budai szeminárium prefektusa és a váci ferences rendház filozófia rektora. A szentbeszédeket kivételesen a nosztrai pálos atyák mondták: magyarul P. Juhász Ágoston, szlovákul P. Balogh Lajos és németül P. Pomházy Gellért prédikált.

6. „állomás” – a kálvária szobrai

Gévay Jakab, híven elődeihez – Hausegger és Hentaller nagybörzsönyi plébánosokhoz –  igen nagylelkű adománnyal járult hozzá a kálvária mai napig  csodálatos látványához. A három kőkereszt alá saját költségére  három kőből faragott szobrot készíttetett –  vélhetően –  Rizzardival. A megkapó szoborcsoport: a Fájdalmas Szűzanya, Szent János apostol és a térdelő Mária Magdolna szobrait 1773. augusztus 11-dikén állították a helyére, s még ugyanabban a hónapban megtörtént a megfestésük. Gévay esperes-plébánost kortársai a „flagellum haereticum”, az eretnekek ostora névvel illették. Valóban, ahol lehetett, támadta a nagybörzsönyi lutheránusokat, akik a falu lakosságának felét tették ki. Hírlik, egy ízben az evangélikusok által használt könyveket összegyűjtette, s nyilvánosan elégette, majd a hamut az oltár alá ásatta el. Ha igaz az indulat szőtte tett, látványos eredményt nem ért el vele, mert a lutheránusok száma – bár még a jezsuitákat is letelepítette 1761-ben a faluban, hogy missziós tevékenységét segítsék –, de a jó lelkű donátor eszközei nem érték el a kívánt hatást, az evangélikusok száma 1779-re meghaladta a katolikusokét, igaz csak 21 fővel.

1774-ben P. Némethy Imre pesti prior énekelte az ünnepi szentmisét Szent Kereszt megtalálása ünnepén. Esztergomból érkeztek a ferences atyák, s velük jött Fetkis(?) alispán, aki az ünnepet magánáhítatban meghosszabbítva,  szent hallgatásba merülve Nosztrán maradt még pár napig.

7. „állomás”: Migazzi Kristóf püspök  nosztrai elvonulásai

Gróf Migazzi Kristóf bíboros  először 1756-57-ben lett a váci egyházmegye főpásztora. 1757-ben a Szentszék döntése alapján Bécs érseki katedráját is betöltötte, majd miután 1763-ban ismét megüresedett a váci katedra, érseki megbízatását megtartva, újból a váci egyházmegye püspöke leend. Sokrétű tevékenységét megosztva végezte, a teleket Bécsben, a nyarakat Vácott töltötte. Mindazonáltal Vác fejlődése az ő közel húsz éves működése alatt leírhatatlan fejlődésen ment keresztül. Elődeihez hasonlóan, s a pálos rend protektoraként, kitüntetett szeretettel viseltetett a nosztrai kolostor iránt. A priorokat nem mulasztotta el értesíteni nyári érkezésének időpontjáról, így  szinte már másnap tiszteletüket tették nála. Így történt ez 1774-ben is.  P. Gyöngyösy prior június 11-dikén tett látogatása után, 13-dikán  a reggel harmadik órájában  – kb. délelőtt 9-kor – kíséretével Nosztrára érkezett , s itt tartózkodott három napig, nem vendégként, hanem a pálos szerzetesek életét élve. Érkezése utáni napon, – s így tette ezt a későbbiekben is, amikor Nosztrára látogatott –„ lilába öltözött”, és szentmisét pontifikált a Boldogságos Szűz Mária oltáránál, majd gyalogosan fölsétált a kálváriára, s elmélkedett az Úr szenvedésének titkain. Legközelebb két év múlva, 1776-ban zárkózott el a nosztrai kolostor magányába méltán neves bíboros.

8. „állomás”: a  „felvilágosodás” korának hatása

1775-ben – bár már tapasztalható jelei voltak a Mária Terézia tanácsadóinak köréből elindult, s a szerzetesrendek életét fölbolygató tevékenységnek –  a májusi ünnepen még mindig elég sokan vettek részt, a gyóntatószékek teljes üzemben működtek. A  kisgyarmati plébános celebrálta az ünnepi szentmisét. Jelen volt Tomanek Péter esztergomi orvos,  – egyúttal a következő napon elvégezte a szerzetesek  megszokott májusi ellenőrző  egészségi vizsgálatát – továbbá P. Pély Pál nagyszombati prior.  A szeptemberi ünnepen viszont már érzékelhető jele volt a Mária Terézia környezetéből elindult „felvilágosult” intézkedések hatásának. Óh idők! Óh erkölcsök! – jajdult föl Ciceroval a Liber Memorabilium  krónikaírója, pedig akkorra már elkészültek a faoszlopokat fölváltó, téglából épült s fehérre meszelt elegáns háromszögletű stációk.

A szerzetesi élet „korszerűsítését” meghirdető, ám inkább a szerzetesség népszerűségének csökkentését célul kitűző pátensek ellenében 1776-ban májusában összefogtak a környék plébánosai, s híveikkel együtt  zarándokoltak el az ünnepre. Az  énekes ünnepi szentmisét a nógrádi plébános celebrálta. Sokan gyóntak, Nozdroviczky szobi, Galgóczi ipolytölgyesi plébános, Tar László dömösi plébános, és még két ferences atya Vácról gyóntatott. A magyar szónok Szalay József szalkai plébános, a szlovák a kitűnő P. Balsan Mór, a német pedig Fr. Svarczbauer Elek novícius volt.

Eleddig a vendégek egy éjszakát eltöltöttek a kolostorban az  ünnepek után, s csak másnap reggel tértek haza. Természetes volt mindez, hiszen az utazás sokuk számára több órát is igénybe vett a korabeli közlekedési viszonyok miatt. A hajnali indulás, s a késő éjszakai zötykölődés – nem számítva az ünnepi szolgálatot – igen fárasztó lehetett. A Helytartótanácsnak azonban nem tetszett a szerzeteseknek és az egyházmegyei papságnak ily hosszas együttes „mulatozása.” Folyamatos vegzatúrának voltak kitéve a szerzetesrendek, ami azt eredményezte, hogy 1776-tól a Szent Konstitúcó szigorításával a pálos rend is megtiltotta a társas érintkezésnek még ezt a – szükségszerűség diktálta – formáját is. Nem nehéz ezekben az intézkedésekben fölfedezni a már Mária Terézia regnálása alatt elkezdődött,  s  tíz év múlva realizálódó célt,  a lelkipásztori tevékenységet végző kolostorok és rendek  hatásrendszerének teljes korlátozását. Ha nem  terelgeti a pásztor, nem mozdul a nyáj, s okafogyottá válnak a nagyobb lelkiségi alkalmak. Szeptemberben már csökkent a részvétel. P. Gyöngyösy prior mutatta be a szentmisét. Mindösszesen két vendégpap volt a híveivel: Fricz Keresztelő János nógrádi plébános, aki szlovákul mondta a szentbeszédet, s Katona Xavéri Ferenc nagyoroszi plébános, hajdani jezsuita szerzetes, aki az 1773-ban a Szentszék által föloszlatott rendje után vállalta az egyházmegyei szolgálatot. A német szónok Fr. Mayer Rudolf novícius volt. A bejegyzéshez sietve és szűkszavúan fűzi hozzá a krónikaíró: Mindenki még aznap hazatért.

Minél erősebb volt a nyomás a világi hatalom részéről, annál erőteljesebbé  vált az egyház demonstrációja, ami  a Szent Kereszt fölmagasztalásának 1776. szeptember 14-dikai ünnepén  érte el csúcspontját.

9. „állomás” : Batthyány József hercegprímás nosztrai zarándoklata

Batthyány József hercegprímás  váratlan megjelenésével irányította a klérus figyelmét a  nosztrai zarándoklat fontosságára., A kompletórium után érkezett Nagybörzsönyből, az érsekség birtokáról Gévay Jakab esperes-plébános kíséretében, hogy a néppel és az Öt Szent Seb Konfraternitás tagjaival együtt ünnepelve virrasszon. Hajnalban a szerzetesekkel együtt mondta el az egyetemes egyház ünnepi zsolozsmáját, majd a legfenségesebb herceg lelki örömtől ittasulva lépésben lovagolt ki a főkapun a kálvária felé. Nyomában haladtak a vörös palliumba burkolózó konfraternitás  tagjai, a nosztrai szerzetesek mosolygó arccal, s végül mögöttük az áldott nép templomonként rendezett csoportokban litániát énekelve, orgonaszó mellett. A kálváriai elmélkedésről a templomba visszatérve Gévay Jakab celebrálta az énekes  szentmisét a hercegprímás jelenlétében.  A szentbeszédeket magyarul és szlovákul az esztergomi Szent Anna kolostorból érkezett két ferences atya mondta, németül  pedig Fr. Gábriel Henrik novícius. Az áhítat végére mind a konvent szerzetesei, mind pedig a zarándokok elragadtatott állapotba kerültek. A minden szempontból áldott és fölemelő ünnep a késő délutáni szeretetvendégséggel zárult.

A hercegprímás látogatása nemcsak a környék lelkiéletére volt rendkívül erőteljes hatással, de új erővel és lendülettel töltötte el a konventet is. Az Öt Szent Seb Konfraternitás  mozgósította tőkéjét és P. Balsan Mór – adott időben ő volt a konfraternitás elnöke – belekezdett egy új kálváriai kápolna építkezésének megszervezésébe.  Elképzelhető, hogy értesítették a szomszédos plébániákat az eseményről, mert az alapkőletételre  tekintélyes számú zarándok érkezett 1777. május 20-dikán. A templomból rendezett, hosszú sorokban indult el a nép, akiket a konfraternitás tagjai és P. Pély Pálprior vezetett. P. Balogh Lajos vasárnapi szónok minden kereszteződésnél megható szavakkal emlékezett meg az Úr szenvedéséről,  majd hangosan imádkozva indultak tovább. A kálváriára érkezvén a P. Pély prior „hibátlan szentmisét” mutatott be, majd következett az ünnepi szertartás, a  három kereszt mögött, a kálvária legmagasabb pontján. Miután a prior atya rátette kezét áhítattal az alapkőre és elhelyezte a sziklás talajba előre elkészített helyre, a zarándokok üdvrivalgásban törtek ki, és tapssal kísérték a szent aktust. Buzgó imádkozással folytatódott a szertartás a vállalkozás sikeréért, amihez adományok is társultak bőségesen. A menet ezután visszatért a templomba, ahol folytatódott a lelki feltöltődés.

10. „állomás”: a Fájdalmas Szűzanya kápolnája 

Hatalmas erőfeszítéssel indultak meg nyáron a munkálatok, hiszen rendkívül sziklás talajba kelletett az alapokat bevésni, de szeptember 14-dikére elkészült a kápolna, s ezzel egyidejűleg a kolostor bejáratát díszítő gyönyörű kapu!

Az összegyűlt zarándokok a templom előtti téren és a templomban virrasztással és imával várták az ünnepet. Reggel hétkor kezdődött a szertartás. Két processzió két irányból közelítette meg az új kápolnát. Az egyik menet a szokott útvonalon elindulva nyugat felöl, a kálváriai stációk oldaláról közelítette meg a P. Balsán Mór buzgalmából gyönyörűen földíszített, immár teljes fényében tündöklő Szent Sír kápolnát. A zarándokok másik fele ettől eltérő útvonalon, a Kálvária-hegy keleti oldalán fölkapaszkodva közelítette meg a magaslat legtetejére épített új kápolnát.  Főtisztelendő Fába Simonesztergomi prépost, a káptalan prefektusa áldotta meg a kápolnát a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére, s bemutatta ez első szentmisét.

A kívülről nyolcszög, belülről kör alakú, keletelt, egy tornyos kápolnába a sasvári Fájdalmas Szűz szobrának megkapóan gyönyörű másolatát emelték oltárra. A sasvári Piéta-nak is nevezett szobrot a hagyomány szerint 1564-ben készíttette fogadalmi ajándékként a Boldogságos Szűz Máriának Bakics Angéla, Czobor Imre nádori helytartó felesége, s egy háromszög alaprajzú út menti képházban helyezték el. 1732 nyarán csodás gyógyulások következtek be a szobornál. Miután Esterházy Imre érsek kivizsgáltatta a mirákulumokat, engedélyezte a szobor tiszteletét, s 1733. április 3-dikán beiktatta a pálosokat annak a fakápolnának a gondozásába, amit a szobrot őrző képház fölé emeltek. Nem sokkal ezután megkezdődött a nagyszabású építkezés, aminek hatására a század hatvanas éveiben a Felvidék leglátogatottabb kegyhelyévé emelkedett. A kegyszobor rendkívüli hatással volt a pálos szerzetesekre is. Többek között 1749-ben Marton Hilarion tüskevári prior emeltetett oltárt a tiszteletére, de volt oltára Sátoraljaújhelyen, a pesti pálos templomban, Szakolcán, kápolnája Sajóládon, Felsőelefánton. Talán a legutolsó a márianosztrai pálos konvent, ahol a kegyszobor tiszteletére kápolnát, s benne oltárt állítottak, de bátran kijelenthető, a másolatok legszebbike itt található.

A szentmise után hangzottak el a szentbeszédek, amit kivételesen a kolostor szerzetesei mondtak el. Magyarul a nemrégen érkezett P. Némethy Adalbert, szlovákul P. Balsan Mór prédikált. Mindketten Nosztrán voltak novíciusok. A kiváló szónoki tehetséggel megáldott, érzékeny lelkű P. Adalbert 1754-ben fogadalmazott, s Nosztrán fejezi be földi pályafutását 1783-ban, miután fölőrlődött lelke azoknak  a rendelkezéseknek hatására, amit II. József mért a szerzetesekre már 1782-ben.  P. Balsan Mór 1760-ban tette meg fogadalmát, s már újoncideje alatt elfogadták csatlakozását az Öt Szent Seb konfraternitáshoz. Tanulmányai befejezése után 1768-ban tért vissza 29 évesen  elöljárói engedélyével Nosztrára, ahol egy év megszakítással  egészen 1777-ig teljesített szolgálatot. Rendkívül keresett,  és közkedvelt  hitszónok volt. Évente három-négyszer is  tartott szónoklatokat – többek között – az esztergomi ferencesek kiemelt ünnepein,  és  Hont vármegye magisztrátusának rendre más-más településen megrendezett éves Szent László áhítatán. Szentbeszédeivel Migazzi püspök kitüntetett figyelmét is kiérdemelte. Nosztrai működésének csúcspontja volt – gondos lelkipásztori működése és a konfraternitás megkövetelte szigorú engesztelő életmód mellett –  a kálvária képének végleges kialakítása. Következő évtől Szakolcán volt rá szüksége a rendnek, ott éri az abolició 1786-ban.

Visszatérve az ünnephez, a német szónoklatot Fr. Reinhardt Károly novícius mondta. A szentbeszédek elhangzása után tért vissza a tömeg a templomba, ahol Fába Simon kanonok mutatott be énekes szentmisét a 12 novícius oltárszolgálatával. A szentmisén nem mulasztotta el képviseltetni  magát Nagy István esztergomi helynök a titkára, Horváth Antal révén, de jelen volt Nozdroviczky Kristóf szobi plébános a ferences káplánjával, a garamkövesdi, a tölgyesi plébánosok, továbbá két dalmáciai ferences konversus testvér a budai kolostorból.

Fába Simon rendkívül elégedett volt a nosztrai novíciusokkal, oly annyira, hogy a délután egy részét velük kegyeskedett eltölteni. A főpap dicsérete annál is inkább díszére vált a noviciátusnak – kivált  P. Kulcsár Krizosztom alprior Isten áldotta munkájának – mivel volt alapja az összehasonlításnak. A bölcselet és az egyházjog doktoraként  a nagyszombati egyetemen oktatott egyházjogot, 1774-től pedig még a jogi kar dékánjává is kinevezték. Kortárs egyházi méltóságokhoz írt panegürikuszai, himnuszai és elégiái pedig a XVIII.század második felének jelentős költőjévé avatták.

11. „állomás”: a kálvária alkonya

Nehéz idők következtek. A levegő egyre sűrűbbé vált a szerzetesrendek egén, tetőfokát II. József regnálásának kezdetén, 1780-ban érte el, de a nosztrai zarándoklatok vonzereje töretlen maradt. A fárasztó utazások ellenére,  a környező települések – Szob, Szalka, Ipolytölgyes, Garamkövesd és Nagybörzsöny –  plébánosai szinte tüntetőleg vezették nyájukat az Öt Szent Seb konfraternitás  Szent Kereszt-ünnepeire. A szentmiséket fölváltva mutatták be, és lankadatlanul gyóntattak. Bár az esztergomi ferences atyák fájdalmasan távol maradni kényszerültek a 80-as évek elején, a váci ferencesek rendületlenül vállalták továbbra is szónoki és gyóntatói teendőket.

Az ünnep fénye mégis fakult, majd csöndben kihunyt. A „kalapos király” betiltotta ugyanis – az úrnapi kivételével – a körmeneteket, és a búcsújárásokat, oly annyira, hogy 1785-ben már hiába keressük a Liber Memorabiliumban az ünnepről a magasztos szavakat.

A nosztrai kálvária  hosszú évekre az egyéni áhítat fölemelő helyszínévé, s a nosztrai pálosok XVIII. századi buzgó tevékenységének emlékhelyévé vált csupán.

12. „állomás”: A kálvária XIX. századi története

1815-től egészen hosszú ideig, 1858-ig  Pintér Antal volt a márianosztrai plébános, aki nemcsak a „római régiségek és pénzek szorgalmas gyűjtögetője” volt, de a pálos hagyományokat is híven ápolta, s  – az I. Ferenc magyar király által az egyházi hagyományokat jogaiba visszahelyező légkörben – felújította a Szent Kereszt ünnepek zarándoklatait. Ehhez azonban meg kelletett újítani az elhanyagolt állapotban lévő kálváriát. Felhívására  Luczenbacher Pál szobi fakereskedő 1815-ben végrendeletében 20.- Ft-ot hagyományozott – bécsi Schniu[?] pénzfajtában – a kálváriára, amely összegből Pintér plébános 1816 augusztusában  a szobrok alkotójával, Rizzardi mesterrel megfesttette a kálvária 19 [sic!]– nyilvánvalóan elírás –  stációját, s ugyancsak jutott az összegből arra is, hogy mindkét kálváriai kápolna is újra eredeti pompájában ragyogjon.

Pintér plébános adakozásra buzdította a szomszédos Kóspallag falu plébánosát, az expálos P. Lábody Józsefet is, aki végrendeletében 100.- bécsi Ft-ról hagyatkozott – szerzetestársai emlékére – a Kálvária-hegyre. Lábody atya márianosztrai szerzetes volt, itt is érte az abolíció, s a szétszóradtatás után visszatért a feledhetetlen börzsönyi tájra. Kóspallagon, 1792-től 1818-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul épített a pálos hagyományok nemes folytatásaként plébániát és templomot, s gondozta a falu vallási életét. A templomot 1805-ben Mária neve tiszteletére szentelték föl.

A fölújítás nyomán a márianosztrai zarándoklatok a XIX. század elején újból fölélénkültek. Talán ezért határozott úgy Hont vármegye kormányzata  – Majláth György főispán, Tersztyánszky Sándor  és Nyári Antal alispánok -, hogy obeliszk formában itt állít  emléket az 1809-ben, a Napoleon elleni  győri ütközetben elhalt katonák emlékére.  Az utolsó insurrectio – a magyar nemesség  hazát védő katonai megmozdulása – volt ez az amúgy dicstelen ütközet, rengeteg sebesülttel. Az emlékmű-állítás gondolata arra is visszavezethető, hogy a pálosok távoztával üresen kongó kolostort 1809-ben átmenetileg hadikórházként használták, s igen sok sebesült katona utolsó földi állomása Márianosztra volt. 1836 Pünkösd havának 2-dik napján állíttatott föl – a Szent Kereszt megtalálása ünnepének előestéjén – a másfél öl magasságú (kb. 2,5 m) alkotás. Rajta az alábbi epigramma díszlett:

„Hont ’s trónt védte nemes magyarok fölkelti e’ téren

hamvadnak vándor! Kór ’s sebek áldozati.

Mennyei Szent Szellem! Kegyed árjai lengjenek erre!

Szenderedésük helyét Béke lebegje körül!”

13. „ állomás”: Prohászka Ottokár püspök Márianosztrán – a  kálvária a XX. században

A XX. század első felében Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt a hely szerelmese. A szeptemberi ünnep ugyan háttérbe szorult, de a Szent Kereszt megtalálásának ünnepe töretlen fénnyel ragyogott. Elragadtatással emlékezik meg 1922. május 3-dikáról, amikor zarándokok százait vezette körmenetben a kálváriára. Így ír erről a napról:” Másodikán elzarándokoltam Márianosztrára, gyalog Szobról, szép májusi délutánon. Mily ünnepem volt ez nekem, s mily kíséretben haladtam? ! Fényes géniuszok, meleg, sugárzó emlékek! Áhítattal s illattal volt tele a levegő. Nem lehet azt leírni. Nem országúton mentem, hanem hímes réten, s aranyos virágok égtek körülöttem s annyi bájjal s meleggel néztek rám, kedves testvérek szíves arcát láttam belőlük felém fényleni, s a madárdal s a patak csobogásából felém csengett régi gyermeknevetés, édes kacagás. A hála, az imádás elfogódottságával róttam lépteimet, ki nem fejlett, valahogy túlságosan összepréselt lelkem régi évei élményeit, aggodalmait éltem át. A paradicsom — mondja a Kelet — a kardok árnyékában van ; — hát talán erre jó volt a sok kard s az árnyék, ez alatt húzta meg magát az ifjú pap tisztasága s paradicsomi öröme. […] Máj. 3-án prédikáltam, aztán fölmentünk processzióban a Kálváriára, ott miséztem : délután 4-korföl a Kopaszra; ott elvesztettem lila kapucinumomat; jó helyen ; a Kopasz tegye föl villámverte fejére!  Gratias agimus Tibi ex toto corde! Másnap prédikáltam a fegyházban a Szent Szűzről, ki a szép szeretet, az Isten-félelem s a szent remény anyja. Szeretni Istent s a lelket, Istenben magunkat s magunkban a fölséges Urat. S szent reményben, lombot, virágot fakasztó tavaszban élni. Ez az a feszítő erő. Semmi sem fér a bőrébe a szent remény évadjában : életünkben. Tavaszkor nem fér bőrébe a fa, a bokor, a gyökér, a bimbó s a rügy; s akiben szent remény dagad, abban nem fér bőrébe a lélek, a szív, a kedély ; pattog, nyílik, fakad, nő ! Aztán hazamentem 4-én reggel gyalog…”

 A nosztrai búcsúk hangulatát fölidézendő forduljunk ismét Prohászka püspök személyes vallomásához: „Sokszor fordultam meg itt, járatlan utakon, hózivatarban s május harmadikának sNagyboldogasszony ünnepnek éjjelén, mikor e különben csendes vidéken tüzek és gyertyák égnek s éjfélkor is ájtatos énekek csengnek a virrasztó búcsúsok ajkáról.”

14. „állomás”: A klandesztin pálosság kora

 A czestochowai Jasna Gora pálos kolostor – és a márianosztrai templom első konszekrációja – 600. évfordulóján a Kádár-rendszer  talán első nagy  egyházi demonstrációjának a helyszíne a márianosztrai kálvária volt  P. Árva Vince plébános szervezésében 1982. szeptemberében.  Az ünnepi szentmisét Dr. Lékai László bíboros, esztergomi érsek pontifikálta a magyar katolikus püspöki kar (22 fő) koncelebrálásával. Az ünnepi szertartáson jelen voltak a lengyel pálos atyák, s természetesen az egyház előtt is titkosan létező magyar pálos szerzetesek. A rendkívül jól szervezett, s a résztvevők számára maradandó lelki élményt jelentő ünnepségen több ezren vettek részt. Az un. kommunista rendszerben ez volt az első alkalom, amikor a nyolc katolikus egyházi iskola növendékei tanáraikkal együtt nyilvánosan, saját zászlajuk alatt és egyenruhában vonultak föl. A börzsönyi és a  nógrádi plébániákhoz tartozó hívek – a hagyományoknak megfelelően – népviseletbe öltözötten a régi katolikus búcsúk hangulatát idézték. Történt mindez két héttel azelőtt, hogy a magyar püspöki kar ad limina látogatást tett II. János Pál pápánál regnálásának negyedik esztendejében.  P. Árva Vince az ünnepre a  Szent Sír kápolna tetején szabadtéri miséző helyet alakítatott ki, s ezután az Irgalmas Jézus Öt Szent Sebe ünnepek zarándokai  e helyt adoráltak immár ismét nyilvánosan.

15. „állomás”: A pálos rend újraszerveződésének kora 

1989-ben, a pálosok visszatérte után nyerte vissza a kálvária ismét a régi fényét. A tizenhat kálváriai stációból mindösszesen azonban kilenc maradt meg addigra. P. Borsos József márianosztrai perjel  a kor vallásos áhítatának megfelelően 14 stációra bővítette a hozzávetőlegesen száz éves hársfákkal szegélyezett páratlan szépségű keresztutat. Ezen túl,  1996-ban teljesen fölújíttatta a két kápolnát, továbbá terméskőből bástyaszerűen alakították ki a Szent Sír–Sziklasír kápolna  tetején a szabadtéri szentmisék színhelyét. Ugyancsak P. Borsos házfőnöksége idején a márianosztrai rendházban szolgáló szerzetesek –  P. Homonnai Miklós és P. Györkös Gyula – anyagi hozzájárulásával, az un. kárpótlási jegyek segítségével,  visszavásárolták a mintegy 7 ha terjedelmű Kálvária-hegyet.

16. „állomás”: A márianosztrai kálvária a XXI. században

Minden év július első vasárnapján, az Irgalmas Jézus Öt Szent Sebe ünnepénkereszthordozással vonulnak föl a zarándokok a szent helyre, hogy átéljék Krisztus szenvedéseit, s örvendezzenek a megváltás misztériumán, a hársak és tölgyek övezte oltáron bemutatott szentmisén. A Fájdalmas Szűzanya kálváriai kápolna búcsúja alkalmával nem különben magasztos lelki élményekkel telítetten távoznak a zarándokok szeptember harmadik vasárnapján. A ferences atyák több, mint egy évtizede minden évben, augusztus 16-dikán a felkelő nap első sugarainak fényében mutatnak itt be szentmisét több száz testben és lélekben fiatal előtt az Esztergomból induló, s Mátraverebély-Szentkútra érkező ferences zarándoklat során. Nagypéntekenként a Márianosztrai Fegyház és Börtön fogvatartottainak megrázó, és a lelki tisztulást segítő keresztútjának a helyszíne ugyancsak a pálos lelkiségből fakadó márianosztrai kálvária.

Vadász J. MáriaMagdolna

Források:

Ad perpetuam rei memoriam. Kézirat. Magyarok Nagyasszonya bazilika irattára

Cathalogus paulinorium. Fol. lat.2024. OSZK,

Documenta artis paulinorum. Szerk. Gyéressy Ágoston. 1-3. köt. Bp., 1976.

Esztergom szabad királyi városi közgyűlési jegyzőkönyvei. MNL Esztergom-Komárom megyei Levéltára

Az 1761-es egyházlátogatási jegyzőkönyvek.Esztergom, Prímási Levéltár.

Batthyány József érsek egyházlátogatási jegyzőkönyvei. 1779. Esztergom, Prímási Levéltár.

Liber Memorabilium  MNL

Streszka Márton: Annales …Lengyel ford-Roczniki paulinskie.Czestochowa, 2008.

Historia domus. A kóspallagi Mária neve templom irattára. 

Fényképfelvételek és P. Borsos József szóbeli közlései

Felhasznált irodalom

Dénesi Tamás: Alsópapság, pasztoráció és egyházi irányítás a 18. századi veszprémi egyházmegyében. Doktori disszertáció. Bp., 2006.

Horváth M. Ferenc: Nagybörzsöny. Száz magyar falu könyvesháza. Bp.,2007.

Karcsú A. Anzelm: Vácz város története. Vácz, 1880-1888. 

Maria-Nostra tájrajza.=Regélő. 1837. június 18. 389.p.

Prohászka Ottokár: Soliloquia II. Élet kenyere. Bp.,[1929].

Prohászka Ottokár:Elbeszélések és útirajzok. Bp., 1923. 

Szinnyei József:Magyar írók élete és munkái III. Bp.,1894.